Nagy fejtörést okozott kiválasztani az elemzésem következő áldozatát. Sok sorozat esetében nem releváns a téma felvetés – a nők ábrázolása, a hozzájuk való viszonylás, szerepköreik – mivel az atmoszféra vagy a szereposztás, esetleg a téma nem indokolja. Az előző két sorozatban nem volt kérdés, hogy fentáll-e az elnyomot női karakterek veszélye, mivel a kor, amelyben játszódott a cselekmény indokolhatta volna ezt. – Máté Emőke vendégposztja

Lásd, az előző század elei Anglia és Birminghem bandája vagy az első évezred és a halálfélelmet nem ismerő Vikingek. A frissen legyártott sorozatokban de, akár az utóbbi évtized népszerű sorozataiban a nők már inkább a főszereplő státuszában díszelegnek, vannak már „szupercsajos” alkotások, a női nézőknek legyártott érzelmi drámák. Sok esetben fel sem merül a kérdés, hogy hogyan bánik a film a női karaktereivel.  

Végső soron a kiadási évet illetőleg megelégedtem egy 2015-ös alkotással, ám a történet szempontjából ismét visszautaztam a múltba, méghozzá 1989-1993 Kolumbiájába. Azt hiszem ez már sok mindenkinek árulkodó lehet, a legfrissebb áldozat a Narcos. Bár a sorozat már évekkel ezelőtt „the end”-et mondott, akkor is és most is nagy népszerűségnek örvend. A Netflix gyártásában készült három évados dráma, bűnügyi sorozat megragadja és a néző arcába tolja a kartelek kegyetlen valóságát. A cselekmény központjában Pablo Escobar, minden idők talán egyik leghíresebb drogbárójának fénykora és bukása áll. A sorozat mesterien váltogatja a nézőpontokat így teljes képet kapunk a macska-egér játékról, ami a rendőrség, illetve a DEA (kábítószer ellene hivatal – AEÁ) és a kartell közt játszódik. 

A Narcos című sorozatban a női karakterekkel kapcsolatokban kettős érzésem volt. Azt látjuk, hogy akár rendőrökről legyen szó (nemzetiségtől függetlenül), akár a kartell embereiről, a nőket csak akkor tisztelik és veszik egyáltalán emberszámba, ha azok családtagok, szeretők vagy fontosak, valamilyen ügy szempontjából. Ezeket a kivételeket leszámítva, amelyek egyébként sok esetben erősen megkérdőjelezhetőek, a nők tárgyként, trófeaként vannak kezelve, fikarcnyit sem ér az életük (habár sokszor a férfiaké sem). Ábrázolásuk gyakran történik megalázó munkakörben: a legtöbbjük prostituált, bejárónő vagy piaci árus. Ha esetleg magasabb pozícióban dolgozik egy hölgy, akkor szigorúan hozzáteszik azt is, hogy milyen férfinak hála lehet ott, ahol van. Ezek a „magas” pozíciók viszonylag kevés befolyással bírnak, a férfi kollégák erősen megkérdőjelezik őket, a felettes pedig minden esetben férfi. 

Kolumbia politikusai között sem igazán vannak nők, az egyetlen, aki ebbe a szférába tartozik, az amerikai nagykövet, akit egyébként egy férfira váltanak le. A kolumbiai rendőrség sorai között sem igen látni arcokat a „gyengébbik nem” soraiból, bár ez könnyedén írható a korhűség rovására. Az amerikai oldalon, azonban már akadnak női ügynökök. Habár minden, ami amerikai a filmmel kapcsolatban előbb jár a fejlődés útján, teljesen érthető és kontextushű módon. Az amerikai női karakterek függetlenebbek, határozottabbak, létjogosultságuk nem minden esetben kötött egy férfihoz. 

Az amerikai példa

Az amerikai oldalon valójában egy olyan női alakot kapunk, akiről érdemes lehet szót ejteni, mivel a nagykövetasszony és a DEA-s ügynöknő egész kevés vizet zavar. Azonban Murphy (Boyd Holbrook) ügynök felesége, Connie (Joanna Christie) igen is vizsgálható ebből a szemszögből. Ő testesíti meg a szabad nő fogalmát. Annak ellenére, hogy férjezett és elkísérte a férjét egy másik országba, ott hagyva otthonát és karrierjét, mégis meg tud maradni az önálló erős nő szimbólumaként. Bár van némi befolyása a férjére, annyi azért nincs, hogy teljesen irányíthassa annak makacs természetét, de ez viszont is igaz. Bátor, önzetlen, aktív szereplő, önkéntesként dolgozik egy kórházban. Murphyvel együtt befogadnak egy, a kartell háborúban elárvult kislányt. Támogatja a férjét a munkájában egészen addig, míg igazán életveszélyessé nem válnak a körülmények, ésszerű döntést tud hozni és hozhat is, nincsen szüksége férfira ebben a kérdésben. Azonban nem vet véget kapcsolatuknak, türelmesen kivár. Connie alakjával nem egy főszereplőt kapunk, akiért lehet szorítani, de nem is egy bólogató stepfordi feleséget. Üdítő a színfoltja a sorozatnak, még akkor is, ha csupán egy mellékkarakterről van szó.

A kolumbiai példa 

Férfi volt a talpán, aki Pablo Escobart meg tudta szorongatni (legalábbis a film alapján), de két olyan nő is volt mellette, akik képesek voltak megváltoztatni, sőt meghatározni is életét. A hölgyeknek az üzlethez és a mindennapokhoz vajmi kevés közük volt a kezdetekben, a fináléban azonban, bár közvetett módon, de ők okozzták a múlt század egyik neves alakjának vesztét.

Tata (Paulina Gaitan), Pablo Escobar (Wagner Moura) egyetlen és nagyra becsült neje, a kolumbiai feleségek mintaképe. Hűséges, odaadó, alázatos mindenek felett, gondoskodó. Támogatja és követi férjét, akár a halálba is. Őszintén szereti Pablot, szavait nem vonja kétségbe, a végletekig megbízik benne. A lelke mélyén tisztában van férje hűtlenségével, de szemet huny felette, tudja, hogy Pablo bármit is tegyen bárkivel, a nap végén úgyis hozzá tér haza. Számon csak akkor kéri, ha a család biztonsága, élete forog kockán, de ezt is képes úgy véghez vinni, hogy a nézőben kétség sem ébred az iránt, hogy esetleg lázadásként tenné. Alkalmazkodik az élethez, melyet rá osztott a sors, a veszteségek sem rendítik meg a Pabloba vetett hitében, akire szinte úgy néz, mintha férje szupererővel rendelkezne. 

A kartell fejének oldaláról is megvan az odaadás és a feltétlen tisztelet. Bár sokáig kifejezetten nem kedveltem a drogbárót, azt meg kell hagyni, hogy a sorozat legromantikusabb és érzelmileg legtisztább jelenetei a nevük mellé jegyezhetőek fel. Ez a tény újabb kettős jelleget ad, de ezúttal Pablo személyének, aki minden egyes epizóddal észrevétlenül lopja bennebb magát a néző szívébe. Magam is meglepődtem, hogy a sok szörnyűség után, amit okozott, képes voltam sajnálni őt. Az elemzés írása közben jöttem rá, hogy ezt a csöppnyi együttérzést azzal vívta ki, ahogyan az anyukájához, feleségéhez, gyerekeihez viszonyult. 

A Pablo féle családi minta jellemző más, a sorozatban felvonultatott kolumbiai családra is. Az anyák, feleségek, lány gyermekek nagy becsben vannak és jaj annak, aki csak egy pillantást is megkísérel rájuk vetni. Óvva vannak és minden jóval ellátva, a lehető legtávolabb az üzlettől. 

A drogkereskedelemben a kezdetekben a nőknek nagyon minimális szerepe van: vagy laborokban segédkeznek az előállításban, vagy a határon való átcsempészésben szolgálnak eszközül. Egészen addig míg a bosszúszomjas özvegy Judy Moncada (Cristina Umaña), nem kaparint magának hatalmat. Hatalmat, melyet egészen addig birtokol is, míg a férfiak úgy nem döntenek, hogy eddig és ne tovább. És azt hiszem ez az utolsó mondat remekül jellemzi az egész sorozatot, nőügyekben. 

Alapvetően nem találom erőszakosabbnak vagy lealacsonyítóbbnak, mint amennyit a sorozat megkíván. Ami a helyén is van, hiszen a történet atmoszférája nem engedhetne meg magának egy hősködő rendőrnőt vagy egy nagyhatalmú „kartellhölgyet”, elvenne a történelmi hűségből, ami nagy hiba lenne, hiszen a sorozat Pablo Escobar életének valós momentumait dolgozza fel. Ez legalább egy annyira szupermaszkulin alkotás, mint a Peaky Blinders vagy a Vikingek, de fogyasztható női szemmel is. Ajánlom azoknak, akiket vonz a drogkereskedelem világa vagy szereti a bűnügyi sorozatokat. Kétségtelen, hogy női szemmel lebilincselőbb lenne egy szerelemi szállal és legalább egy-két vonzó külsejű férfi szereplővel, de mindez legalább annyira rombolná az összképet, mint egy hős rendőrnő vagy a „kartellhölgy”. A mű azonban az utóbbi tényezők – melyek tagadhatatlanul nézettségnövelő elemek – nélkül is megállja a helyét, kendőzetlen ábrázolás módjával, a korhűséggel és Pablo Escobar egyszerre szerethető és gyűlölhető karakterével együtt.